Halászat

„ Valahányszor szomjúsága (az embert) a vízhez szólította, mindannyiszor belé pillantott az éltető elem mélyére s minden bepillantás oktatta. A hal életének megfigyelése, az ezer jelenség és véletlen, a melynek az ember tanúja volt, ezek tanították őt a halászatra. Egybevetette mindezeket másnemű tapasztalataival s kieszelte szerszámainak sorozatait. Saját keze fogásával, a kitapogatással kezdhette, aztán átmehetett ősi barátjára, a fára, nádra, innen a vizek eldugására – nagy-későn a tüske révén a peczekre, horogra és szigonyra.

 Herman Ottó: A magyar halászat története

A halászat ősfoglalkozás. A természettől és az állatvilágtól tanulta el az ember Egy sok ezer éves kínai mese szerint a rókától, amelyik farkával rákászni akart, és csukát fogott. – Egy ősi francia mese pedig a macskát tette meg a halászat ősének. Így került egy középkori párizsi vendégfogadó cégérére, és lett egy, e században is élő utcanév ott: a Halászó macska utcája.

A néphagyomány az ősi módszerek emlékét is fenntartotta. A magyarság már az őshazában megismerkedhetett a halászattal, és amire letelepedett, megtanulta azt a sokféle módszert, amelyek majd mindegyike a hal bizonyos tulajdonságára számítva alakult ki.

A halászatnak mint foglalkozásnak a megítélésében térben és időben sok volt a bizonytalanság: egyik időben — és helyen — minden előképzettség nélkül űzhető „őstermelésnek”, máskor — vagy máshol — tanult mesterségnek, iparnak minősítették.

A jelentős halászközösségek nagy folyóink – Duna, Tisza, Dráva, Maros, Körösök – partján alakultak ki, ahol több ember közös munkája eredményezte a sikeres halászatot. Az államalapításkor a halászok szabad foglalkozásként űzték ősi mesterségüket.

XVII. századi halászat. J. A. Comenius: A látható világ. 1668.

Elsőként, Könyves Kálmán (1074-1116) volt az, aki a vadászat mellett a halászatot is regáléként (nemesi előjog) kezelte.

A XI-XIII. századi oklevelekben emlékeznek meg olyan halászokról, akik uruknak bizonyos halmennyiséggel szolgáltak, valamit megjelentek az első halászfalvak is.  Nekik fogásuk kétharmad részét kellett földesuruknak beszolgáltatni, „ebédhalat”.  az apróhalat viszont teljes egészében megtarthatták. Akkoriban minden egyes parasztember halászott, saját készítésű, egyedül is használható eszközökkel, ezzel kiegészítve a család élelmezését.

A halászattal foglalkozók szolgáltatásait kezdetben nem fejenként, hanem együttesen rótták ki a korán kialakult halászfalukra, amelyek többnyire a nagyhálók kezeléséhez szükséges társulásokra, az ún. halászbokrok-ra tagolódtak. A bokor vagy a család vagy a falu nem rokon tagjaiból alakult munkaközösség, eleinte még azonos az általános jobbágyszervezettel, hisz ekkor a halászatot még csak mellékfoglalkozásként végezte a jobbágy.

A XIII. század során azonban már főfoglalkozássá vált, és bizonyos differenciálódás is tapasztalható. A közönséges halászokon, a rekesztőhalászat művelőin kívül vannak háló-sok (akik a hálót használták) és vízóvó-k (akik a halastavakkal bántak).

A XIV. század folyamán aztán a városokban kialakult a halászok munkavállaló szervezete is, az egy halászmester vezetése alatt dolgozó halásztársulat, és ugyanekkor a halkereskedőké, a tömletős-öké is, akiknek ekkor már céhük is van.

A halászok csak a XVI. század elején alakítottak céhet – mint pl. a soproniak 1514-ben –, mikor is tisztázták kettőjük viszonyát. A városi halászok a piacon is árusíthatták, a maguk fogta halakat, de idegenét nem. A halkereskedők pedig csak vásárolt halakat adhattak el, maguk nem halászhattak.

A későbbi törvények már kiterjedtek a halak megfogására, feldolgozására, értékesítésére, vízhasználtra, a víz tulajdonlására, a halászat és halgazdaság jogi kereteire is.  Különböző birtokviszonyok alakultak ki, melyek a kolostorokat, apátságokat, püspökségeket érintettek.

A magyar halkereskedelem központja a XVI–XVII. században Komárom, itt nemcsak a helybeli fogás került piacra, máshonnan is hordták. Innen vitték aztán tovább, főleg Bécsbe.

Halászaink hálóját nem a rontás tette sikertelenné, nem is a szerencse hagyta el, hanem a víz. A 19. századi folyamszabályozások mérföldkövet jelentenek mind a halászat szervezésében, mind annak jogi szabályozásában, mivel a halállomány jelentősen csökkenni kezd a nagymértékű ívó hely vesztés okán.

Előtérbe kerül és mai szóval élve, közösségi érdek lesz a halállomány védelmének érdekében a jogi szabályozás. Az 1836. évi VI. törvény 8. szakasza a halászatot továbbra is regáléként kezeli, annak gyakorlásától a jobbágyokat általában eltiltja, de a lecsapolással aztán megszűnt a halbőség, eltűntek az évszázados halásztanyák, fokozatosan kiszorultak az ősi, hagyományos eszközök

Baja földrajzi helyzetéből következik, hogy mióta ember él ezen a vidéken, az halászott is. A Duna és számtalan mellékága, a széles ártér évezredeken át bőven adta a halat. A bajai halászat múltjáról mégis keveset tudunk. a 19. sz. elejéig jelentős szervezett halászat Baján nem volt. Ennek okát nem tudjuk.

A török alól felszabadult város előbb kamarai birtok volt, majd a 18. sz. elején a hajdani földbirtokos Czobor család kapta meg, 1750-ben pedig Grassalkovics Antal tulajdonába jutott a hozzá tartozó uradalommal együtt.

Sem a városnak, sem az uradalomnak jelentősebb halászó vize nem volt. A Duna és mellékvizei a kalocsai érseki uradalomhoz tartoztak, s ennek halászati jogát az érsektől kellett bérelni. Az Érsekuradalom 1725-ös kimutatása szerint ezen a vidéken komáromi halászok dolgoztak, s mellettük sükösdi, csanádi és szeremlei halászokat említenek, de bajaiakat nem. Csak az 1746-os specificatióban találkozunk legelőször velük. A Bajai Halászcéh 1811-ben alakult meg.

Forrás:

SOLYMOS EDE A bajai halászcéh -Cumania

Jankó János: A magyar halászat eredete, Bp. 1900.