Nepomuki Szent János

Legendáját Illyés András előadásai nyomán mondjuk el.

Nepomuki Szent János, népünk ajkán többfelé Jánoska, Csehország patrónusa, a Jézus-Társaság egyik mennyei pártfogója, egyúttal a középeurópai, magyarországi barokk jámborság, népi vallásosság kiváltságos alakja (1340–1383).

Pap lett belőle. Fényes tehetsége, jámbor élete hamar kitűnvén, a prágai székesegyház kanonoka, hitszónoka, a királynak alamizsnaosztogatója, az erényes királynénak pedig gyóntató atyja lett. A kegyetlen természetű király Jánostól meg akarta tudni, hogy felesége miről gyónik neki, de hiába faggatta. Egy alkalommal az udvari szakács nem a király szája íze szerint sült kappant szolgált föl, mire Vencel a boldogtalan embert nyársra kötöztette és elevenen kezdte süttetni. Az udvari emberek megrettentek, de szólani senki sem mert. János azonban keményen megdorgálta, mire a király börtönbe vetette, és ott számos napig éhen-szomjan tartotta.

Vencel azt hitte, hogy Jánost most már szóra tudja bírni. Követet küldött hozzá, aki elmondta neki, hogy a király bánja, amit hirtelenségből elkövetett és ebédre kéreti. Jánost a király nagy tisztelettel fogadta, de utána négyszemközt megint a királynéról, gyónásairól kérdezgette, ő azonban a gyónás szentségi pecsétjére hivatkozva, most sem árult el semmit. Erre Vencel kegyetlenül megkínoztatta, de cselekedetétől maga is megrettenve, elbocsátotta.

János ezután elzarándokolt a boleszlávi búcsújáróhelyre, ahol eljövendő, előrelátott újabb szenvedéseihez Mária segítségét kérte. Visszatérvén Prágába, a király megfenyegette: hallod-e pap, meg kell halnod, ha mindjárt elő nem számlálsz mindent, valamit néked gyónt Johanna. Haszontalan minden mentséged, el kell veszned. Az Istenre esküszöm, vizet iszol. Ezzel előre jelezte, hogy milyen halállal akarja elemészteni.

Elközelgetvén az éjszaka, kivezetteték Szent János a Moldava vizén való hídra, és megkötöztetett kezekkel és lábakkal, a király parancsolatja szerént, kegyetlenül a Moldava vizébe vetették. Krisztus Urunk mennybemenetele előtt való éjszakán, 1383. esztendőben. Így nyeré el a mártíromságnak koronáját.

Földi maradványait a prágai Szent Vitus-székesegyházban helyezték nyugovóra.

Életéből, illetőleg vértanúságából érthető, hogy e társulatok mellett főleg a vízenjárók választották patrónusnak. A kultusz egyetemességére jellemző, hogy háttérbe szorította, szinte el is feledtette Szent Miklósnak, a vízimolnároknál pedig Szent Katalinnak még a középkorból eredő, de a hitújítás és hódoltság következtében megfakult tiszteletét.

 

Szobrait jellemzően a barokk korban faragták, elsősorban kőből. Egy püspököt ábrázolnak, amint ujját a szájára illeszti, vagy karjaiban egy feszületet tart. Legtöbbször vízparton, révátkeléseknél, kisebb hidak mellett találkozhatunk vele.

Nepomuki Szent János szobra éppúgy szerves része a dunai tájnak, mint a szigetek, a parti csárda, az ártéri ligeterdő. A maga artisztikus-szakrális atmoszférájával egyik legjellegzetesebb téralkotó eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek. Megtaláljuk azonban egykorú házak homlokzati fülkéjében, útfélen, kutak, hidak mellett, magukon a hidakon, kompok tövében, vízjárta helyek szélén is.

János védőszentje volt a pestbudai dereglyéseknek, hídvámosoknak, vízimolnároknak. Ez utóbbiak a napot úgy ünnepelték meg, hogy előtte való este kivilágították és földíszítették a dunai malmokat, továbbá zeneszó és mozsárdörgés közben vízre bocsájtottak néhány kivilágított csónakot. Természetesen mindkét parton sok nézője akadt az ünnepségnek. A hajóhíd közepén álló Szent János-képet zöld gallyakkal és virágokkal szokták földíszíteni. A lámpákkal is kivilágított kép előtt sokan ájtatoskodtak. A partokon éjfélig folyt a lövöldözés és rakétaeregetés.

A Honderű föl is emeli a szavát ellene: „Szent János ünnepei kezdődvén, nem tehetjük, hogy ne figyelmeztessük az illetőket azon körülményre, miszerint a híd közepén álló kis kápolna közelében elsütni szokott tarackok ropogása nem kevés zavart okoz néha a hídon átmenő lovak között, amelyek a közel lövésektől megijedvén, olykor a legveszélyesebb rendetlenséget okozzák.”^*

Baja városában napjainkig virágzik a Jánoska–eresztés.^* Eleinte csak a vízimolnárok ünnepelték, hamarosan azonban az egész ottani vízitársadalom számontartotta.

Külön városrészt neveztek el, ahol kápolnát emeltek a tiszteletére. Az ünnep eredetileg a búcsúnappal függött össze, Litánia, áldás után – már esteledvén – a vízimolnárok kihozták a kápolnából a szent faszobrát, és zöldágakkal, templomi zászlókkal, lampionokkal, fáklyával, égő gyertyával egy dereglyére, később pedig kompra vitték, ahol egy földíszített emelvényre állították. Mögötte foglaltak helyet a molnármesterek, később az ősi molnárcsaládok ivadékai, illetőleg a városi és egyházi vezetők. A dereglye előtt vezércsónak haladt. Ebből lőtték ki a tréfás herkentyű névvel illetett rakétákat. A szobrot vivő dereglyét evező molnárlegények irányították. Utána szép rendben kivilágított és feldíszített dereglyék, csónakok következtek.

Helyesen mondja Dankó Imre, hogy a Jánoska-eresztés voltaképpen vízi körmenet volt, amely a kápolnától a Sugovicán végig, a főtér alá jutott. Itt nagy sokaság várakozott. Megszólalt a zenekar, megkezdődött a mulatság. Főtt a halpaprikás, amellyel az érdemesebb résztvevőket vendégelték meg.Az ünnepség után a Jánoskát, vagyis a szobrot csöndben visszavitték a kápolnába. Itt még hét napos ájtatosság következett.

Máig emlegetik, hogy egyszer a szoborvivő molnárlegények a kápolnába iparkodva, a Pandurszigeten egy ital borra kiszállottak. Csak a végén derült ki, hogy nem volt náluk pénz. A szobrot zálogba voltak kénytelenek hagyni, másnap váltották ki a molnárgazdák. Máskor meg kissé már ittasan, beleejtették a vízbe, alig tudták kihalászni. Olykor a szobrot meg is fürösztötték a Duna vizében. Ez nyilván szárazság idején történt.

 

 

https://mek.oszk.hu/04600/04656/html/unnepiki0090/unnepiki0090.html

 

https://dunaiszigetek.blogspot.com/p/nepomuki-szent-janos.html