Dunai Hajómalom

A dunai malom állt a házhajóból, a völgyhajóból és a készségből. A házhajó kb. 16méter hosszú, 5 méter széles, a völgyhajó kb. 12×2 méteres, e kettő között a készség, a nagy kerék, melyet a víz ereje forgat, s ez a házhajóban lévő malomszerkezetet hajtja különböző áttételekkel. A XIX. sz. végéig a köves malmok voltak az általánosak, akkor jelentek meg a hengerszékek, a kövek csak darálásra, ill. paprikaőrlésre maradtak meg.

A használt malmokat általában 4 vagon búzaárban vették, persze az állapot befolyásolta az árat. Egy negyedrész malomból megélt egy család.

A segédek részért dolgoztak, 8 mázsából 2 mázsát kaptak ketten, de minden munka az övék volt. A munkaidő 24 óra, persze ez alatt nem kellett mindig dolgozni, csak felügyelni. A részüket vámmentesen megőrölték és a lisztet értékesítették. Kenyeret, szalonnát, zsírt, krumplit, lisztet adtak a gazdák, s főztek maguknak.

Malomkaró

A malmot a Folyammérnökség által kijelölt helyre kellett bekötni régebben karóra, később horgonyra. A malomkarót a molnárcéh eszközeivel verték le, két 20 m hosszú tutajt – talpat – vagy két csónakot lemacskáztak, köztük félméteres distanc volt, ráállították a cölöpverőt, az öt mázsás bikával. Egy 9-10 méter hosszú, kihegyezett karót kb. 3 méterre a hegyétől körbe fűrészeltek, a résbe éket ütöttek, a bevágás alatt keresztben egy husángot erősítettek. Beverték a mederbe kb.2 méter mélyen, aztán dereglyével nekieveztek, eltörték. Két csónak apró szemű láncot, vagy lekövezett kötelet húzott a fenéken, taccsolt, míg a karóba nem akadt, akkor behúzták a malomláncot, s ráeresztették a malmot. A két hajóra volt erősítve a háza lánc és a völgye lánc, ez egyesült az anyalánccal. A macskát kb. 1901 óta használtak, azt dereglyéről dobták a vízbe.

Bekötés-kikötés

A malom be- és kikötéséhez 10-12 emberből álló cukkot fogadtak, akik összeszokott, ehhez értő emberek voltak. Vezetőjük a kaparás (bandagazda). Itt jegyzem meg, hogy Baja környékén kaparásnak nevezik az arató vagy erdővágó bandák vezetőit is. A kikötés úgy történt, hogy mindkét hajóhoz odaállt egy ladik 5-6 emberrel, de a malom már kötéllel parti fához volt kötve, vagy kukázó macskával horgonyozva. Az anyamacska lánca az összefogógerendához volt kötve, ennek egyik szemébe belekötötték a foglaló kötelet, és azt a gerenda végére csavarták háromszor. Ladikkal a lánc alá mentek, megemelték, a kaparás kecskelábbal (villás végű vasrúd) feszítette fel a szemeket. A láncot kézzel húzták.

На megfogtad, húzd ráá! Haaa – húzd ráá – haaa – húzd rááá, addig, míg fejre nem értek, hogy a macska szárát kellett szakítani. Mikor mindkét láncot már a ladikba szedték, a kaparás elkiáltotta magát: ereszd el!mire a foglalókötelet lerántották a gerendáról, s a malom szállt ki a partra. A láncot és a horgonyt a ladikba szedték, ha esetleg nem jött fel, egy tuskót kötöttek rá, tavaszig az mutatta a helyet. A malmot aztán kötelekkel vontatták a partról, elöl ment a kaparás, a többi kettesével utána. A húzókötél csákattyúra volt erősítve, ezzel irányíthatták a hajót kijjebb vagy beljebb. A bekötés hasonló módon történt.

A malomhúzás mindig énekszóval ment, s a demizson is szerephez jutott A vontató nóták kifejezetten drasztikusak voltak. Egyes molnárgazdák ezért télen megfogadták a cukkot, itatták őket és ezeket a nótákat énekeltették, de az „urak” is kijöttek kocsival a városból vontatáskor, hogy a nótákat hallhassák.

A Folyammérnöki Hivatal jelölte ki a malmok törzs- és váltó helyét. Ez utóbbit akkor vették igénybe, ha a vízállás a törzshelyen nem volt megfelelő. Az átállás a ki- és bekötéshez hasonlóan a cukk segítségével történt. A Hivatal évente ellenőrizte, összeírta a malmokat, ezekből ismerhetjük meg részletesen egy-egy malom sorsát, tulajdonosát.

A malomtartás hajdan földesúri jog volt. Az 1867 és 1885-ös törvények szerint volt személyes jog és reáljog. Ez utóbbi a malomhoz tartozott, azzal együtt adták-vették, a Malom könyvecskével együtt. Ebben szerepelt a malmokra vonatkozó rendeletek mellett a tulajdonos neve, a malom helye, stb. Az összeírásokban feltűnő, hogy több molnár rendelkezik több fél- vagy negyed malommal. A magyarázat kézenfekvő: ez volt a biztosítás balesetek ellen, másrészt a malomhelyek sem mindig a legforgalmasabb helyen voltak.

Az őröltetők

Az őrletők 60-70 km-es körzetből jöttek megszokott malmukhoz. A malomrévében várták, hogy a molnárlegények dereglyéjükkel a zsákokat a malomba vigyék. Baján a Vörös híd és a mai Gázgyár épület között volt, s egy régi fénykép is megörökítette.

A molnárok jellegzetes evezési módja volt a védlizés, a dereglye farából egy hosszabb, erősebb lapátot nyolcas alakban mozgatva hajtották. A malom ajtajához érve a másik legény egy vaskampót akasztott a zsák szájához, azzal emelte a házhajóba. A nagyobb mennyiséget hozó gazda sokszor a malomban várta meg az őrlést, mert saját gabonájához ragaszkodott.

Hajdan még mázsa sem volt. A régi szokás szerint zsákszámra őröltek, nem mázsáltak. Behozott a paraszt tíz zsákkal, vitt haza tizenkét-tizenhárom zsákkal. Vitte a szalonnát, kolbászt, bort, túrót, tejfölt, a molnár adta a lisztet a tésztához, s két-három napot is eltöltöttek. Szerették azokat a malmokat, ahol fecske fészkelt, mert a hiedelem szerint csak becsületes ember malmán fészkel. Pedig a közismert adoma szerint a molnár megkérdezi az inast, hogy:

„Kivetted a vámot.

-Igen.

-Látta a paraszt?

-Nem.

-Akkor vedd ki még egyszer, hadd lássa ő is. ”

Barna lisztek voltak, korpa is volt, pillangós nagy szemű korpa, amit az asszonyok élesztő korpának mondtak. A köves malomban nem volt még páternoszter, az inas hordta föl az őrletni valót.

A malom szerkezete

A malom szerkezetét a készség, a nagy vízi kerék hajtotta. A tengely a két hajó közt feküdt, a víz ereje forgatta a deszkákat. Ha gyenge volt a víz, bikákat, pótdeszkákat erősítettek fel. A víz erejét afinakkal mérték. Ez egy egyfülű faedény volt, ezzel mérték ki a vámot is. Rugós mérlegre akasztották, s a vízbe merítették, s a mérleg mutatta, hány kiló erejével nyomja. Három-négy kilós vízzel már lehetett őrölni.

Ha le akartak állni, víztörőt – deszkákat – engedtek a készség elé, aztán a tengelyre fekvő rúddal fékezték le. A tengely házban levő végén volt a nagykerék, ez hajtotta a szerkezetet. A molnárnak a hajó és a malom javításához is értenie kellett. Gyakori hiba volt, hogy a hajtókerekek fa fogai eltörtek, ilyenkor gyorsan kellett a hibát kijavítani. A remek feladatok között is szerepel a kiskerék vagy a korong elkészítése. A fogmérték, a minta, mindig kéznél volt, a koszorúgerendán. Ha lazult, valamivel kitömték, hogy középütt álljon. Lépőzet a két fog közötti távolság.

A nagykeréknek 144foga volt, ez hajtotta a 18 fogas korongot, ennek a tengelyén volt a kiskerék 120 foggal, ez hajtotta a 16 fogas korongot. …

A házhajó végén volt a farazat, ahová ajtó vezetett, ennek vízfelőli oldalán volt az árnyékszék. A farazatról fenékhorgot eresztettek, s ide kötötték ki a ladikot, dereglyét is. A farazaton állva figyelte a molnár, merre száll a pipa füstje, s erről következtetett a várható időjárásra. Főztek is itt, de a házhajóban is volt egy láda agyaggal, amin tüzelni lehetett.

Ha köd volt, a lisztkefével verték a malom oldalát, hogy a társuk ladikkal odataláljon, vagy kiabáltak, ilyenkor a hang után tájékozódtak. Régen volt pléh duda is, olyan, mint a kanászoknak.

Az őrlés

Az őrlés a hengeres malomban többszörös felöntéssel, kívülálló számára bonyolult művelet volt. A malom mellé állt dereglyéből görbe kapoccsal emelték be a zsákokat, és a sarokba rakták. Őrléskor került a mázsára, mely hátul a jobb sarokban, padlószintre süllyesztve állt. Egyszerre 10-15 mázsát öntöttek fel a középtájon lévő kisgaratra, – ez a malter – amit a felvonó vitt a rögszájberbe, egy rostába, ami a rögöket kiválasztotta. Onnét került át a triőrbe vagy konkolyozóba, ami a rögszájber alatt volt, egy likacsos lemez, ami kiválasztotta a konkolyt, s a csigára öntötte, az átvitte a tisztítónak, a kopozónak, ez megcsiszolta, fényt adott a gabonának. A felvonó felvitte a csigához, ott csöpögős csappal karapolták, áztatták, ez kellett az őrléshez, de szaporított is, pihentették, így került az őrlő garatra a tiszta búza…

…A maradék őrleményt és a korábban félretett dercét összekeverik, hat-hétszer még felöntik, mindig lesz liszt és korpa, mindig a korpát öntik fel újra, ami a végén marad korpa, azt még vágatják, hogy apróbb legyen, s a jószágnak jó legyen.

Az itt nyert lisztet és az első négy töret lisztet összekeverik, ez lesz a kenyérliszt. A felöntött mennyiség 30 %-a nullás, 45 %-a kenyérliszt, 24 %-a korpa és takarmányliszt vegyesen.

Amíg kövesmalom volt, csak egyszer öntötték fel, otthon az asszonyok szitálták ki. Ezt nevezték parasztra őrlésnek. Vagy pedig előbb törettek, akkor fölemelték a követ, hogy ne zúzza össze, aztán kézzel szitálták, újra törették, többször, csak liszt és korpa volt. Kukoricadarálást csak egyszer törették, a követ feljebb emelték, vagy lejjebb eresztették, amilyen finomra kívánták….

Molnárok

…Bár a szájhagyomány szerint hajdan 200 malom volt a bajai vízen, az iratok alapján egyidőben kb. 70 lehetett. Ennek ellenére tapasztalható volt a konkurencia is. Egyesek olcsóbban vállaltak őrlést, mások a legényeket próbálták elcsábítani gazdájuktól. A céh szigorúan fellépett az ilyen kezdeményezések ellen, s a vétkes céhtagot szigorúan büntette. Pedig ebben az időben a malom zakatolása azt mondta: forint… forint, de közeledett az idő, amikor azt mondta: fillér, fillér.

A vasutak kiépülésével csökkent a dunai kereskedelem jelentősége, a gőzmalmok megjelenése megnehezítette a molnárok helyzetét. Csavarozni kezdtek, vagyis kocsival bejárták a vidéket, begyűjtötték az őrletni valót, s ha kész volt, haza is szállították. Sokan lisztesboltot nyitottak, s árusították őrleményeiket. Hajdan azt mondták, hogy a molnár, ha vize van, bort iszik, ha nincs vize, vizet iszik, de most már az őrletni való hiányzott. A másik szólás így hangzik: Süket, mint ősszel a molnár, hisz ilyenkor volt őrleni valója, nem hallotta, ha a partról kiabáltak, nem csak a malom zajától, de nem is akarta hallani.

1905-ben a bajai molnárlegények sztrájkba léptek, s az augusztus 20-i közgyűlésen ismertették követeléseiket. Ezekből következtethetünk a korabeli molnáréletre, malmi munkára. A 13 pontból 11 pontot elfogadtak a gazdák, csak a 4. és a 12. pontot nem. Öt évre megegyeztek, de két év múlva újabb sztrájk ütött ki. A munkaadók kijelentették, hogy aki sztrájkol, azt elbocsátják, munkakönyvét visszaadják, egymást kisegítik, sőt a gőzmalmosok vállalják, hogy önköltségi áron őrölnek a dunaiaknak. A követeléseket, melyek lényegében azonosak a korábbival, csak magasabb béreket kérnek, a munkaadók visszautasítják, sőt csak olyan szervezett munkást hajlandók alkalmazni, aki kötelezi magát, hogy nyolc héten belül kilép a szakszervezetből.

A „malmok korának” befellegzett, az ipartársulatnak elfogytak a tagjai. 1925 januárjában feloszlott.

 

https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_BACS_cumania_17/?pg=0&layout=s

Múzeumi Évkönyv 17.szám           Solymos Ede: Dunai malmok (részlet)

https://www.arcanum.hu
https://mek.oszk.hu/